Első nekifutásra fontosnak tartom lejegyezni honnan indultam terepfutás szintjén miben sportoltam milyen távokat milyen érzésekkel és tapasztalatokkal. Ami az átállást illeti sziklakemény fába vágtam a fejszém, hisz korábban terepfutásokra 3 generáción keresztül, több mint 4000 km-t tettem a Saucony Grid Omni cipőmben, ami egy rendkívül hálás surranó volt, kényelmes edzésekre hibátlan konstrukcióval, de itt nem csak ezt a koncepciót kell nézni.

Versenyzés szempontjából a robosztus cipő egyszerre előny és hátrány is. Hosszú terepfutások alkalmával egy ekkora súly cipelése már megterhelő a lábszár izomzatnak. Az áttérés egyértelműen a versenycentrikus szemléletmódot helyezi előtérbe. A 9mm-es 3-as csillapítású INOV-8 Roclite 315 jelentette az első állomást stoplis talppal és könnyű szerkezettel.  

Előre fel lettem készítve, hogy az áttérés nem csupán egy új lábbeli felhelyezését jelenti, hanem gondosabb előkészületet és az edzések után némi utómunkát is, amik mind-mind a hatékonyabb átváltozást a mezítlábas futásra és ezzel egy gazdaságosabb versenytempót szolgálják. A 9mm-es csillapítás első körben még nem számít kuriózumnak, de a hozzászoktatás az elsődleges lépcsőfok. Itt még nem túlságosan kellett tartanom az úgynevezett mellékhatásoktól amik a súlypont előrehelyzés közvetlen következményei lehetnek, de ettől függetlenül tőlem szokatlan hosszabb gimnasztikákkal készültem elő minden egyes futásnál, hisz jobb félni mint megijedni. Terepfutó cipő révén minden, a fogalomkörhöz kapcsolódó talajviszonyon ki akartam próbálni, mert tájfutóként a pedáns golfpálya talajtól a terméskövek mezejéig minden tereptípuson előfordulok és ehhez a cipőnek is alkalmazkodnia kell. Első komolyabb edzéseket Józsa Gabival majd Hajdu Martinnal követtem el, különböző élményekkel. Az első ábrán egy 22km-es 920m szinttel teletöltött finomság látható, és Gábor révén igen lendületes tempóban.  

Ha az általanos kimerülés nem számítom egy enyhe vádli felsőtapadás fájdalmat tudnék elkönyvelni, de ez a sok szint számlájára is felírható. Más tünetet nem produkáltam, bár a talpam belső felét az utolsó 4km-en már éreztem, a vékonyabb talphoz még hozzá kell szoknom. A mozgásra próbáltam odafigyelni, de még sokszor vettem észre, hogy teli talppal fogtam talajt, ez is csiszolásra vár. De itt még csak az erdei utak szolgálta tapasztalatokkal gazsagodtam, most jött még csak a java.

Rövid vírusos lebetegedést követően lassan tértem magamhoz, ebben az örök golyóálló Hajdu Martin nyújtott segítőjobbot és egy igazi erdei út + masszív terepfutás vegyesfelvágottal. A közel 9,5 mérföldes Hármashatárhegyi tréningben a igazi aklimatizálódásra volt kilátás:  

Az igazi terepfutás felváltva alkotott sormintát az erdei utakon futással, míg utóbbiban sokkal tudatosabban bírtam mozogni, addig bent az erdőben már nehezebb volt kontrollálni a megfelelő testtartást, tulajdonképpen a beidegződött mozdulatokkal haladtam az erdőben olykor lendületesebb tempóban Martin után, és bár a vádlim és achilleszem tapadását már fél óra után éreztem a lépéseket komfortosnak éreztem és emiatt nem féltem az ütemtelen lépésektől, nagyobb ugrásoktól. A végén lévő markáns lefelében természetesen már képtelen voltam a talp első felére érkezni, de ehhez aztán igazán ortopéd mozdulatokra lett volna szükség. Sajnos utána kevesebbet sikerült gimnasztikáznom, de az achillesz fájdalmaim néhány óra után teljesen elmúltak. Ezek az érzések viszonylag újak voltak, de szerencsére nem tartottak sokáig a kellemetlen benyomások. Az elsődleges 9mm-es csillapítás számomra egyelőre nem hozott még nagyobb változást az életembe, bár tény, hogy a hosszúfutások tempófutásainál jól jött, hogy könnyebb lábbelit viseltem. És ez még csak a kezdet volt! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.