A 3-as rétegű csillapítás után pengeölő váltás következett, a 2-es csillapításű INOV-8 X-Talon 212-vel.

Korábban már ismertem a modell egy tájfutósított szögekkel kombinált változatát, ami igen kétélű fegyvernek mutatkozott. Előnye és hátránya ugyanazon pontján nyugszik, míg könnyű talajon a tapadó gumirétege felgyorsította a befektetett munkát, addig vékonyított tulajdonsága a talaj legkisebb kitüremkedést is megérezte, akár egy durvább kaviccsal felszórt úton is, így óvatosan kívántam nekirugaszkodni a feladatnak. Bár jobban örültem volna egyelőre egy 2,5-es csillapítású opciónak. :) 

A lábbelit a honlap tájfutásra alkalmasnak nyílvánította, így bátran vetettem bele magam az igazi örömökbe. A bócsai Boróka kupa ideális nyitánynak mutatkozott, ahol barátságos homokon csúsztathatom magam végig az eszközzel. Nem kihívva a sorsomat, erdőben melegítettem be a feladatra és régen nem végzett futóiskolával próbáltam felkészíteni a talpamat az új érzésekre. Egy alföldi homokbuckás terepen ideális ha otthon hagyjuk a merevbőr tájfutó szöges cipőket, a célra tökéletesen idealizált kényelmesebb X-talon 212-es konstrukciónak mindenképpen jár a pipa. A pályát szinte végig sikerült erős tempóban a kívánt mozgással ledarálni és a homok sem szívárgott be annyira, mint amennyire féltem tőle. A korábban érzett achilles fájások teljesen elmúltak, pedig a laza talaj csak ellenem volt. Egyértelműen meg lehet állapítani, hogy a kellően kivitelezett alsólábszári (achilles, vádli) nyújtásokkal nem esik szét a mozgás, és a rosszul sikerült lépések sem torpantanak meg.

Persze egy homokfutás még nem ad teljes képet a valóságról, így a Hosszú OB-ra készülés jegyében köves-erdei utakon is teszteltem:

Nagy segítséget nyújtott az ideális mozgás eléréséhez, hogy emelkedővel kezdődött az edzés, így mire síkra értem már nem kellett azzal foglalkoznom, hogy odafigyeljek a helyes testtartásra. Nekem a hosszabb emelkedő futások végére a derekam néha beszól, így a vádlinyújtás után megfelelő mennyiségű derékkörzést is hozzácsaptam a bemelegítéshez. Az első 5km-en nagyon mentek a lábaim érzékenységet sehol sem tapasztaltam, bár a vádlijaim 1 óra után igen kemények lettek. A rádőlés plusz energiákat von el, amíg teljesen rá nem tudok állni. A köves utakat viszont sajnos nem mindenhol tudtam kikerülni, így a vékony talprésznek köszönhetően a bal lábfejem két elülső támasztó pontja között bekaptam egy olyan szúrást, amitől tartottam. Bár az edzést ettől még végig bírtam futni, másnapra jobban fájt, így pihenőt rendeltem el.

A HOB-ig viszonylag széles dózerutakon használtam csak, de a versenyen már nem futhattam ennek a szellemében. A pálya 2/3-a átvezetett egy olyan kőmezőn, amin már nem lett volna szabad versenytempóban áthaladnom, a támaszkodó (és a nehéz lépéseket ösztönösöen végző) jobb talpam a vékony csillapítórétegnek köszönhetően olyan ütést kapott, ami felért egy durrdefekttel. Ilyenkor az adrenalin még nagyon hajtja az embert, így a célig még sikerült elfojtanom a kellemetlen érzést, de a verseny után sajnos 4 napot ki kellett hagynom, képtelen voltam normálisan ráállni. Sajnos fáradtan sokkal nehezebb koordináltan mozogni, és én a továbblépésre egyelőre még nem értem meg, erre a problémára kell megoldást találnom, mielőtt tovább nyújaztnám a csillapítást. Akik ennél a pontnál tartanak, köves terepre gonddal merészkedjenek rá. Az evolúciónak is sok idő kellett, így én sem sürgetem a dolgot, fontos, hogy ne sérüljek bele!

Első nekifutásra fontosnak tartom lejegyezni honnan indultam terepfutás szintjén miben sportoltam milyen távokat milyen érzésekkel és tapasztalatokkal. Ami az átállást illeti sziklakemény fába vágtam a fejszém, hisz korábban terepfutásokra 3 generáción keresztül, több mint 4000 km-t tettem a Saucony Grid Omni cipőmben, ami egy rendkívül hálás surranó volt, kényelmes edzésekre hibátlan konstrukcióval, de itt nem csak ezt a koncepciót kell nézni.

Versenyzés szempontjából a robosztus cipő egyszerre előny és hátrány is. Hosszú terepfutások alkalmával egy ekkora súly cipelése már megterhelő a lábszár izomzatnak. Az áttérés egyértelműen a versenycentrikus szemléletmódot helyezi előtérbe. A 9mm-es 3-as csillapítású INOV-8 Roclite 315 jelentette az első állomást stoplis talppal és könnyű szerkezettel.  

Előre fel lettem készítve, hogy az áttérés nem csupán egy új lábbeli felhelyezését jelenti, hanem gondosabb előkészületet és az edzések után némi utómunkát is, amik mind-mind a hatékonyabb átváltozást a mezítlábas futásra és ezzel egy gazdaságosabb versenytempót szolgálják. A 9mm-es csillapítás első körben még nem számít kuriózumnak, de a hozzászoktatás az elsődleges lépcsőfok. Itt még nem túlságosan kellett tartanom az úgynevezett mellékhatásoktól amik a súlypont előrehelyzés közvetlen következményei lehetnek, de ettől függetlenül tőlem szokatlan hosszabb gimnasztikákkal készültem elő minden egyes futásnál, hisz jobb félni mint megijedni. Terepfutó cipő révén minden, a fogalomkörhöz kapcsolódó talajviszonyon ki akartam próbálni, mert tájfutóként a pedáns golfpálya talajtól a terméskövek mezejéig minden tereptípuson előfordulok és ehhez a cipőnek is alkalmazkodnia kell. Első komolyabb edzéseket Józsa Gabival majd Hajdu Martinnal követtem el, különböző élményekkel. Az első ábrán egy 22km-es 920m szinttel teletöltött finomság látható, és Gábor révén igen lendületes tempóban.  

Ha az általanos kimerülés nem számítom egy enyhe vádli felsőtapadás fájdalmat tudnék elkönyvelni, de ez a sok szint számlájára is felírható. Más tünetet nem produkáltam, bár a talpam belső felét az utolsó 4km-en már éreztem, a vékonyabb talphoz még hozzá kell szoknom. A mozgásra próbáltam odafigyelni, de még sokszor vettem észre, hogy teli talppal fogtam talajt, ez is csiszolásra vár. De itt még csak az erdei utak szolgálta tapasztalatokkal gazsagodtam, most jött még csak a java.

Rövid vírusos lebetegedést követően lassan tértem magamhoz, ebben az örök golyóálló Hajdu Martin nyújtott segítőjobbot és egy igazi erdei út + masszív terepfutás vegyesfelvágottal. A közel 9,5 mérföldes Hármashatárhegyi tréningben a igazi aklimatizálódásra volt kilátás:  

Az igazi terepfutás felváltva alkotott sormintát az erdei utakon futással, míg utóbbiban sokkal tudatosabban bírtam mozogni, addig bent az erdőben már nehezebb volt kontrollálni a megfelelő testtartást, tulajdonképpen a beidegződött mozdulatokkal haladtam az erdőben olykor lendületesebb tempóban Martin után, és bár a vádlim és achilleszem tapadását már fél óra után éreztem a lépéseket komfortosnak éreztem és emiatt nem féltem az ütemtelen lépésektől, nagyobb ugrásoktól. A végén lévő markáns lefelében természetesen már képtelen voltam a talp első felére érkezni, de ehhez aztán igazán ortopéd mozdulatokra lett volna szükség. Sajnos utána kevesebbet sikerült gimnasztikáznom, de az achillesz fájdalmaim néhány óra után teljesen elmúltak. Ezek az érzések viszonylag újak voltak, de szerencsére nem tartottak sokáig a kellemetlen benyomások. Az elsődleges 9mm-es csillapítás számomra egyelőre nem hozott még nagyobb változást az életembe, bár tény, hogy a hosszúfutások tempófutásainál jól jött, hogy könnyebb lábbelit viseltem. És ez még csak a kezdet volt! :)

Ahogy korábban a nagy testvér blogban közhírré tettem ( http://my.opera.com/zsebeisti/blog/show.dml/39505672 ) lehetőséget kaptam egy új világba való belépésére, ami aktív tájfutó pályafutásom utolsó felvonásaihoz adhat egy olyan látványosabb löketet, ami eddig hiányzott a feljebb lépéshez, korlátozott adottságaim 100%-os kiaknázásához. Persze egy hátulról jövő szél saját vitorlába fogása plusz munkával és energia befektetéssel jár, de bíznom kell benne, hogy hosszútávon csak így éri meg.  

A kísérlet célja az „áttérés a természetes futásra”, ami nálam egy kemény kihívásokkal teli átnevelő programmal egyenértékű, hisz a „terepfutó” szekció arcaként két évtizednyi mozgáskultúra beidegződésének átkalibrálását kaptam feladatul. De mit is jelent a természetes futás? Ha elhagyom a pontos leírás dogmatikus tételeit, nekem tájfutónak leegyszerűsítve egy gazdaságosabb mozgással, biztonságosabb és energiatakarékosabb terepen való közlekedést. Az ok, amiért rátévedtem az áttérés rögös útjára, a fentebb említett magyarázaton túl az, hogy sosem vetettem meg semmilyen új módszert amivel kitörhetek abból a mocsárból amiben évek óta a kapaszkodó ágat keresem. 

Komoly gondot jelentett számomra, hogy míg az utcai futók közege egyértelműen az aszfalt és egyéb szilárdburkolatú urbanizált felület, nekem „terepfutóként” igen komoly fogalomzavarral a tarsolyomban kell farkasszemet néznem a program szellemi atyjával. Ha megkérdeznénk 10 sportolót könnyen lehet, hogy 10 különböző választ kapnánk arra az egyszerű kérdésre, hogy mi is az a terepfutás. Nekem tájfutóként, az erdei utak a terepfutás távoli határmezsgyéjén helyezkednek el, míg egy utcai futónál egy turista ösvény is a dzsungel feneketlen bendőjét jelentheti. (Kinek nem inge, ne vegye magára) Jómagam akkor érzem azt, hogy terepen futok, amikor minden lépésemet ágroppanás követ, és a térképpel való tájékozódás közben, berögzült algoritmus szerint mozog a bokám a kőmezőben és képes vagyok ritmust vinni az ütemtelen és kiszámíthatatlan terepviszonyok folyamatosan változó világába. Ezzel a dilemmával a hónom alatt kell megtalálnom azt az arany középutat amivel a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad, én pedig hasznomra tudom fordítani a kapott támogatást. 

Mint minden áttérés, ezt is csak egy folyamatra lehet felépíteni, különben az egész kártyavárként omlik össze és csak egy drága szemfényvesztést kapunk helyette. Az alaptétel fő mondanivalója, hogy ebből kéne

ilyet csinálni -> 
 

Na nem a Gerecsét kívánom trópusi homokozóvá faragni, még csak nem is a koptatott farmerdivat új úttörőjeként akarok reflektorfénybe kerülni, csupán egy látványosabban hatékonyt mozgást próbálnék elsajátítani, aminek első állomását a soron következő bejegyzésemben fogok feszegetni, leírva tapasztalataimat, kételyeimet, módszereimet. Tehát: folytatása következik...