Ahogy korábban a nagy testvér blogban közhírré tettem ( http://my.opera.com/zsebeisti/blog/show.dml/39505672 ) lehetőséget kaptam egy új világba való belépésére, ami aktív tájfutó pályafutásom utolsó felvonásaihoz adhat egy olyan látványosabb löketet, ami eddig hiányzott a feljebb lépéshez, korlátozott adottságaim 100%-os kiaknázásához. Persze egy hátulról jövő szél saját vitorlába fogása plusz munkával és energia befektetéssel jár, de bíznom kell benne, hogy hosszútávon csak így éri meg.  

A kísérlet célja az „áttérés a természetes futásra”, ami nálam egy kemény kihívásokkal teli átnevelő programmal egyenértékű, hisz a „terepfutó” szekció arcaként két évtizednyi mozgáskultúra beidegződésének átkalibrálását kaptam feladatul. De mit is jelent a természetes futás? Ha elhagyom a pontos leírás dogmatikus tételeit, nekem tájfutónak leegyszerűsítve egy gazdaságosabb mozgással, biztonságosabb és energiatakarékosabb terepen való közlekedést. Az ok, amiért rátévedtem az áttérés rögös útjára, a fentebb említett magyarázaton túl az, hogy sosem vetettem meg semmilyen új módszert amivel kitörhetek abból a mocsárból amiben évek óta a kapaszkodó ágat keresem. 

Komoly gondot jelentett számomra, hogy míg az utcai futók közege egyértelműen az aszfalt és egyéb szilárdburkolatú urbanizált felület, nekem „terepfutóként” igen komoly fogalomzavarral a tarsolyomban kell farkasszemet néznem a program szellemi atyjával. Ha megkérdeznénk 10 sportolót könnyen lehet, hogy 10 különböző választ kapnánk arra az egyszerű kérdésre, hogy mi is az a terepfutás. Nekem tájfutóként, az erdei utak a terepfutás távoli határmezsgyéjén helyezkednek el, míg egy utcai futónál egy turista ösvény is a dzsungel feneketlen bendőjét jelentheti. (Kinek nem inge, ne vegye magára) Jómagam akkor érzem azt, hogy terepen futok, amikor minden lépésemet ágroppanás követ, és a térképpel való tájékozódás közben, berögzült algoritmus szerint mozog a bokám a kőmezőben és képes vagyok ritmust vinni az ütemtelen és kiszámíthatatlan terepviszonyok folyamatosan változó világába. Ezzel a dilemmával a hónom alatt kell megtalálnom azt az arany középutat amivel a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad, én pedig hasznomra tudom fordítani a kapott támogatást. 

Mint minden áttérés, ezt is csak egy folyamatra lehet felépíteni, különben az egész kártyavárként omlik össze és csak egy drága szemfényvesztést kapunk helyette. Az alaptétel fő mondanivalója, hogy ebből kéne

ilyet csinálni -> 
 

Na nem a Gerecsét kívánom trópusi homokozóvá faragni, még csak nem is a koptatott farmerdivat új úttörőjeként akarok reflektorfénybe kerülni, csupán egy látványosabban hatékonyt mozgást próbálnék elsajátítani, aminek első állomását a soron következő bejegyzésemben fogok feszegetni, leírva tapasztalataimat, kételyeimet, módszereimet. Tehát: folytatása következik...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.